Érdekes város ez a Koppenhága. Csatornák, vörös téglából épült épületek, széles kerékpárutak jellemzik a dán fővárost. Igen kellemes, szép, igazán élhető, nyugodt hely. Nincs stressz, az emberek nem rohannak, és, ami az európai szemnek talán a legfurcsább, hogy rengetegen közlekednek kerékpárral. Engem is figyelmeztettek, hogy vigyázni kell a biciklisekkel, ehhez képest a reptéri buszról leszállva két lépés után majdnem elütött egy. Ezekre nem lehet felkészülni... De megúsztam. :)

Amúgy valami miatt azt gondoltam, hogy a dán egy pedáns nép, de úgy látszik, hogy tévedtem. Ráadásul rengeteg a bevándorló, a város pedig semmivbel sem tisztább, mint Budapest (sőt...). Bizonyos dolgokban bezzeg nagyon is túlbuzgók: olyat még nem láttam, hogy egy repülőtéren a gépről leszállva is biztonsági ellenőrzést tartanak, de hát biztos attól félnek, hogy miután bombával a kabátomban átrepültem Dániába, majd biztos felrobbantom a repülőteret...

Szerda reggel tíz órakor még több, mint egy teljes nap volt a mérkőzésig így bőven volt idő feltérképezni a város nevezetességeit. Az Amalienborg-kastély (a királynő lakhelye), a Kastellet (XVII. századi erőd), a városháza, a sétálóutca, a Nyhavn („új” kikötő) és a legnagyobb nevezetességnek számító Kis hableány szobrocskája mind-mind csodálatos látnivalók, így volt mivel elütni a meccsig az időt. Ráadásul verőfényes napsütés és húsz fok fogadott minket. Délután aztán megérkezett a két busznyi szurkolótábor is, így nem volt csoda, hogy lépten-nyomon győri drukkerekbe botlott az ember.

Vasárnap délelőtt ért egy kis kellemetlen meglepetés, ugyanis egy net-caféban vesztemre beleolvastam a Nemzeti Sport online kiadásába, amiben Simon "Szakíró" József és Havasréti Béla bácsi összehozták azt az egetverő hülyeséget, hogy: „Sérült a Slagelsében sincs, ugyanakkor gond, hogy nem a megszokott koppenhágai csarnokában, hanem Roskildében kell fogadnia a Győrt.” Először persze jót nevettem, hogy szokásukhoz híven, megint sikerült valami hülyeséget leírni, de aztán megrémültem, mert azért a hasára ütve csak nem ír le olyat az ember, hogy pont Roskildében lesz a meccs (30-40 km Koppenhágától). Megijedtem, mert azt hittem, hogy valami talán történhetett, amiről én lemaradtam. Persze aztán a helyszínen a pénztáros néni is csak jót nevetett, hogy ezt vajon honnan vették az „újságírók”. Így szerencsére nem kellett Roskildébe menni, azonban így sem volt könnyű kijutni a csarnokhoz, ugyanis az amúgy igen szervezett koppenhágai tömegközlekedés sem tökéletes, a gyorsvasút éppen csak annál a megállónál nem állt meg, ahol a csarnokhoz le kellett volna leszállni, mert felújítás volt (persze erről előzetes tájékoztatást nem adtak). Azért szerencsére taxival sikerült eljutni valahogy a Bröndby-Hallenbe.

Két órával a meccs előtt még nem volt nagy mozgás az amúgy kissé lepukkant csarnoknál (na persze a lepukkantat nem a magyar létesítményekhez kell viszonyítani, de azért én valami modernebbre számítottam), mindössze hárman várakoztunk Győr-szurkolók a csarnok előtt. Aztán hamarosan először a csapat érkezett meg a szomszédos szállodából (sajnos Bognár Barbara nélkül), majd másfél órával kezdés előtt megjöttek a buszokkal a drukkerek is. Persze nem volt meglepő, hogy a dánok a csarnok legtávolabbi pontjába tettek minket, de legalább mindenféle biztonsági intézkedéseket mellőzve, rendőri kíséret nélkül vonulhattunk a helyünkre. Érdekes volt, hogy egy szem rendőr sem volt a csarnokban (legalábbis egyenruhás nem, de civilruhások annál inkább...), biztos nem kérdezték meg budapesti kollégáikat, hogy milyen veszélyesek is ezek a kézilabda-szurkolók... :)))

Érdekes volt, hogy a nagy „kézilabda-barát” dánok nem voltak képesek megtölteni egy ötezres csarnokot, de azért jó négyezren így is voltunk. Egyébként azt mondják, hogy pont Koppenhága az a város, ahol a focit jobban szeretik, mint a kézilabdát (márpedig délután meccse volt az FC Köbenhavn-nak is), de hát biztos jó oka volt ide hoznia a meccset a Slagelse-nek.

Igyekeztünk felvenni a versenyt a kihangosítókkal (na ilyet is csak Székesfehérváron tapasztaltam eddig...) és a "félelmetes" tapsoló-hurkákkal felszerelt dánokkal, méghozzá úgy érzem, hogy sikerrel. 120-an próbáltunk hazai pályát teremteni a csapatnak.

Jól kezdődött a meccs, de négy gólos győri vezetésnél már úgy látta a két igen "rutinosnak" számító nevesincs görög bíró, hogy ideje már közbelépni. Sorra hozták az "érdekes" ítéleteket, sajnos eléggé lejtett a pálya, ami a nem túl acélos teljesítményt nyújtó csapatunkkal együtt már elég volt ahhoz, hogy megfordítsa a meccset a Slagelse, és a szünetig ötgólos előnyre tegyen szert. Én azt láttam, hogy nagyon akartak a lányok, de valahogy nem jöttek össze a dolgok. Igazán csak a fenomenális Görbicz Anita, kapusaink, valamint olykor-olykor Bradeanu voltak dicsérhetők. De még ezzel a játékkal is döntetlen-közeli eredményt sikerülhetett volna elérni korrekt körülmények között. Így is hatalmas tartásról tett tanúbizonyságot együttesünk, hiszen kilencgólos hátrányban sem roppantak össze, végül sikerült visszahozni a különbséget hattalálatnyira, így megmaradt a reális esély a továbbjutásra, így nem csoda, hogy a meccs után felhangzott a "megcsináljuk, megcsináljuk!" rigmus.

Szerencsére a meccs után már zökkenőmentesen sikerült visszajutni a belvárosba, ahol még egy kis hajókázással sikerült elütni az időt.

Hála a túlbuzgó biztonságiaknak, reggel a repülőtéren még fél órát állhattunk sorba a körülményes biztonsági ellenőrzések miatt, de szerencsére probléma nélkül hazaértünk hétfő délre Ferihegyre.