Kezdő meccsrejáró voltam még, amikor egy találkozó előtt szokásomhoz híven végigpásztáztam a bemelegítő győri csapatot, hogy lássam, kik a kerettagok. Azonban a tizenötös számú játékosnál elakadtam. Egy fiatal lány volt az, akit azonban azelőtt soha nem láttam még. Hamarosan sikerült kiderítenem, hogy a játékos az a Bognár Barbara, akiről már annyi jót hallottam a csarnokban, nevével pedig többször találkoztam a sportnapilap utánpótlásrovatában, ahol különböző serdülő és ifjúsági tornák gólkirályaként, vagy éppen legjobb játékosaként szerepelt. Megnéztem a műsorfüzetet: 1987. november 7. Megdöbbentem. Hiszen épphogy csak betöltötte a tizenhatot!? Én másodikos gimnazistaként szurkolóként nézem kívülről a meccset, míg egy velem egyidős játékos az egyik legerősebb magyar csapat tagjaként EHF-kupa meccsre készül a pályán. Akkor ezt egészen különleges eseménynek tartottam, hiszen nem mindennapi tehetség lehet az, aki ennyire fiatalon helyet kap egy ilyen csapatban.

A következő meccs előtt be is zsebeltem az első aláírásomat tőle. Azt hiszem, kicsit mindkettőnknek furcsa volt a helyzet, talán Bogi sem szokott akkor még hozzá ahhoz, hogy autogramot kérnek tőle. De számomra a legfurább az volt, hogy még az egyébként jellemzően szerény ETO-játékosokhoz képest is meglepően szerénynek tűnt, ami sajnos nem jellemző minden fiatal sportolóra.

Abban az idényben (2003/2004) már tizenhatszor volt kerettag a csapatban és megszerezte első góljait, majd a nyáron bejelentették, hogy a következő idénytől a felnőtt keret állandó tagja lesz. Minden szépen alakult. Aztán Bogi megsérült. Aztán visszatért, aztán ismét megsérült, majd ismét visszatért. És így követték egymást kisebb-nagyobb sérülések. Az ifjúsági VB előtt a válogatott egyik legeredményesebb játékosa volt (tizenhét évesen a tizenkilenc évesek között), de az utolsó mérkőzés előtt újra megsérült. Kiderült, hogy nem történt nagy baj, Mátéfi Eszter mégis kihagyta őt az utazó csapatból, azzal a nevetséges indokkal, hogy keveset volt együtt a csapattal. A csapat egyik legeredményesebb játékosát… De Bogi, ment, küzdött tovább.

2005 őszén aztán jött a minden eddiginél súlyosabb sérülés. Fél év kihagyás… És Bogi nem adta fel! Hamarosan visszaküzdötte magát a legjobbak közé, példát mutatva alázatból és elhivatottságból. Számolatlanul lőtte a gólokat az ifjúsági csapatban, a hátán cipelve az együttest. Tagja volt minden idők legsikeresebb ETO-jának, a győri "aranycsapatnak". Két bajnoki és három kupagyőzelmet szerzett, EHF-kupa és KEK döntősnek mondhatja magát. A felnőttek között azonban mégis egyre kevesebb lehetőséget kapott. De minél kevesebb bizalmat kapott, ő annál jobban játszott. Az ETO-nak úgy látszik, mégsem kellenek az ilyen játékosok… De Bogi nem adta fel az álmait. A távoli Dániába igazolt, ott remélve több bizalmat, keresve új kihívásokat. Ne feledjük, nem egy középszerű játékosról van szó, hanem egy olyan tehetségről, aki minden korosztályban a legjobbak között volt. Új csapatában ennek megfelelően minden szépen kezdődött, tárt karokkal várták, elégedettek voltak a teljesítményével. Most mégsem játszik. Az új edző úgy néz ki, hogy nem szereti a külföldieket… Bogi előtt újabb hatalmas hegy tornyosul. Ő azonban kitűnő hegymászó, ezt az akadályt is le fogja küzdeni!

Hogy miért írtam le ezeket? Mert furcsa dolog a születésnap. Egyrészt az önfeledt ünneplés ideje, másrészt viszont a méltatásé. És íme, itt van egy fiatal sportoló, aki húsz éves korára kétszeres magyar bajnoknak, háromszoros magyar kupa-győztesnek, BL-elődöntősnek, EHF és KEK döntősnek, megszámlálhatatlan utánpótlásverseny győztesének mondhatja magát. Aki minden korosztályban csapatának legmeghatározóbb játékosa volt, aki tizenkilenc évesen bemutatkozott a magyar B-válogatottban. És aki megszámlálhatatlan pofont kapott már pályafutása során, sérülések, mellőzések nehezítették céljai elérését. De ő hisz az álmaiban, és töretlenül küzd, megy előre, alázatosságból, szerénységből példát mutatva más sportolóknak. Henrik Ibsen írta: „Gyönyörű az, ha az ember célba lát / S eléri azt, tűzön-vízen át.”

És nem, nem egy világsztár sportolóról beszélünk, aki pályája csúcsán van, hanem egy fiatal kézilabdázóról, aki szerénysége által pontosan tudja helyét a kézilabdavilágban, aki távol családjától és otthonától küzd az álmaiért, aki már most többet ért el és többet tapasztalt, mint néhány sportoló egész pályafutása során, és aki a mai napon huszadik születésnapját ünnepli.

Kívánok Neked, Bogi születésnapod alkalmából sok boldogságot, és azt, hogy kézilabdázóként ebben a példamutató szellemben menj tovább az úton, hogy érd el álmaidat! Mert a munkát, az alázatosságot és a kitartást végül siker koronázza!

Néhány szurkolói vélemény (még 2007. áprilisából):

Dodi: Számomra hihetetlenül szimpatikus egyéniség. Aki jobban ismeri, tudja, általános iskolás kora óta kimondottan magas színvonalon, egyenletesen, jól teljesít. Felnőtteknél történő korai, leterhelő edzések miatti komoly sérülései után is talpra állt, s ma ismét jól megy neki. Sajnos mostanában nagyon keveset játszik a NAGYOKNÁL, de az ifiben és az nb1/b-ben folyamatosan kiemelkedő a teljesítménye. Soha nem hallani felőle sem magánéleti, sem egyéb pletykákat, szerintem példa lehet fiatalabb kézisek előtt. Teszi a „DOLGÁT” rendületlenül, dolgozik és nagyon SZERETI, amit csinál. Remélem, hosszú évek munkáját számára siker koronázza. Hajrá, BOGI!

Masi: Miért Ő a kedvenc? MERT EGY KIS EGYÉNISÉG, ARANYOS, KEDVES, ÜGYES és ALÁZATOS, KITARTÓ, a nehézségek ellenére is küzd, dolgozik, remélem, eredményesen. Nekem tetszik a játékstílusa, amit leginkább Mikáéhoz hasonlítanék, de persze nagyon fiatal kiadásban. Ha meg lesz a kellő rutinja, és épp oly MAGABIZTOS lesz, mint Ő, SZERINTEM NAGYON SOKAT FOG SEGÍTENI, BÁRMELY CSAPATBAN IS JÁTSZIK MAJD. Remélem, ez az ETO lesz. Játszani, játszani, játszani sérülések nélkül és mindek oké lesz!

Zuu: Miért Bogi? Mert ügyes, szimpatikus, fiatal, tehetséges. Huhhhhh... Meg minden. Klassz és kész.